Trier gyógyulását mi sem bizonyítja jobban, mint a cannes-i fesztivál sajtótájékoztatóján, márciusban kirobbantott botránya. Az újságírók kérdésére válaszolva, előbb önmagát Hitlerrel szimpatizáló nácinak nevezte, majd később kritizálta Izraelt. Egy mély, depresszióban szenvedő embernek valószínűleg eszébe se jutott volna, hogy ezeket kimondja. Von Trier a sajtótájékoztató után hiába nyilatkozta, hogy kijelentései szarkasztikusak voltak és mindez csak egyfajta dán humor volt, valamint valójában Hitlerrel sem szimpatizál, az  igazgatóság persona non gratának nyilvánította őt és el kellett hagynia a fesztivált. Filmjének azonban ezzel is nagy reklámot generált.

Darren Aronofsky Forrás című filmjével kapcsolatban sokszor merült fel mind kritikusi körökben, mind filmes fórumokon, hogy túlzottan giccses ez az ezer éven áthidaló, végül már más dimenzióban játszódó világ, amit megálmodott. Nos, ha a Fekete hattyú rendezőjét így kiosztják, nem szabad elmennünk a Dogma95 csoport alapítójának világvége víziója mellett sem. Igaz, von Trier már a kezdetek-kezdetén úgy harangozta be új művét, hogy egy gyönyörű filmet készít a világvégéről. Ennek jócskán eleget tett. Talán már túlzottan is. Az első percek vizuális orgiája bár sokak számára maga lesz a gyönyör egy újonnan kinyíló kapuja, valójában ezekben a percekben Aronofskyt is sikerült túljátszania képei lassúságával és Wagner klasszikusának, a Trisztán és Izoldának a zenéjével.

A történet két részből áll, a film első felében Justine (Kirsten Dunst, aki a szerepért Cannes-ban megkapta a legjobb női színésznek járó díjat), a másodikban Claire (Charlotte Gainsbourg) életét ismerhetjük meg. Justine az esküvőjére készül, azonban betegsége miatt nem tudja kiélvezni a napot, aminek róla kéne szólnia. Claire pedig hiába próbálja egyben tartani a nem működő esküvői gépezetet, sehogy sem sikerül neki. Az első egy órát igazi dogma hangulat lengi körül, leginkább Thomas Vinterberg Születésnap című filmje juthat eszünkbe. A család azért gyűlik össze, hogy ünnepeljen, ennek ellenére minden a viszályára fordul és totális katasztrófába torkollik. A Claire-ről szóló második részben felcserélődnek a szerepek. Justine lassan, de biztosan, a Melankólia bolygó képében közeledő világvége hatására egyre inkább megnyugszik, megtalálja lelki békéjét. Ezzel szemben Claire, aki egy magabiztos, a dolgokat az irányítása alatt tudó nő, fokozatosan veszti el reményét, és sodródik az őrület határára családja tragédiái közepette.

A film szereplőiről rosszat nem lehet mondani. A romantikus-komédiákon megedződött Kirsten Dunst legalább annyira brillírozik, mint a von Trier előző filmjében már bizonyító és azért díjat kapó, Charlotte Gainsbourg. Kiefer Sutherland pedig legalább olyan magabiztos Claire természettudományokért rajongó férjeként, mint a 24 című sorozat Jack Bauerjeként. A történet tehát jó, a szereplőkkel sincs semmi gond, egyedül mintha a megvalósítás csúszott volna ki a dán rendező kezéből. Az azonban nem kicsit, nagyon. Ennek ellenére sokan kötelezően megnézendő filmként tartják számon a Melankóliát, amihez van egy jó tanácsunk. Ha a néző végül beül rá, akkor egy lassú, idegtépő keringőre készüljön, ahol partnerünk (jelen esetben: Lars von Trier) egyre inkább szorítja kezünket és valamiért csak az este végén enged minket szabadjára, mikor már senki mást nem kérhetünk fel egy új táncra.