Lássuk, 2008 győztese vagy 2011 jelöltje teljesített jobban.

Adele Laurie Blue Adkins 2009-ben 19 éves korában (Amy Winehouse és Duffy után) adta ki bemutatkozó albumát és életkorát lemeze címében is megörökítette. Szokásához ragaszkodott, így frissen megjelent albuma a 21 nevet kapta. A 19 egy korrekt, ám vegyes fogadtatásban részesült lemez volt, rajta olyan számokkal, mint az előfutár Hometown Glory, a Grammy-t nyert Chasing Pavements, a Mark Ronson által producerelt Cold Shoulder vagy a Bob Dylan feldolgozás Make You Feel My Love. A 21-t beharangozó Paul Epworth-szel írt Rolling in the Deep bizakodásra adhatott okot.

Új albumáról egy nyilatkozatában azt mondta más lesz, mint a 19, ugyanazokról a dolgokról fog szólni, de más megvilágításban. A 21 az USA-ban Rick Rubin (Beastie Boys, Red Hot Chili Peppers, Johnny Cash), Angliában pedig a már fentebb említett Paul Epworth (Bloc Party, Florence and the Machine) segítségével készült el a tavalyi év során.

Adele új lemeze igazi popcsemege, melyben néhol előbukkannak soul és blues elemek is. Az első két szám lendülete magával ragadja az embert. Szinte csak a Rolling in the Deep-ben érződik a beígért country jelleg, de a törzsi ritmusok, a kántáló kórus és a kalapáló zongora ellenállhatatlan egyveleget alkot. Látjuk a fényt az alagút végén, mégsem akarunk élni vele. A Rumour Has It dobjai a törzsi hangulatot, míg a kórus Adele amúgy is magabiztos hangját erősítik hátulról. Itt egy törésponttal találjuk szembe magunkat. Lassabb, líraibb számok sorakoznak egymásután. Főszerepbe kerül a zongora, mely hol végigkíséri az egész számot és kellemesebbé varázsolja (He Won’t Go), hol vonósokkal egészül ki (Turning Tables) vagy rossz esetben elront és giccsessé tesz egy szép gitár-ének kezdést (Don’t You Remember). Fokozatosan haladva egyre lentebb szállunk saját bugyrainkba és Adele hangjából is egyre inkább egyfajta drámai elhagyatottság sugárzik, ami egy feldolgozásban megnyugodni látszik. A Cure Lovesong-ja tökéletes választásnak bizonyult. Nem ront az eredeti érdemein, talán kicsit még jobbá is teszi, miközben meghagyja Robert Smith elhagyatott goth rock, post punk életvilágát, amit a záró akkordként megszólaló Someone Like You-ban tesz teljessé hangja határainak feszegetésével. Bármennyire is jó a 21 néhány pillanata, kevés benne az igazi ötlet ahhoz, hogy egy idő után ne váljon könnyen unalmassá.

Nagy-Britannia minden évben (durva szóval élve) kitermel magának és a világnak egy-két énekesnőt. Tavaly adta ki bemutatkozó albumát I Blame Coco néven Eliot Paulina Summer (aki amúgy Sting lánya) vagy Marina and the Diamonds néven Marina Diamandis (ő nem is tétlenkedik és Electra Heart címmel már új lemezét készíti). De mit várjunk attól az énekesnőtől, aki hatásai között Ravel-t és Debussy-t említi, az NME kritikusa PJ Harvey-hoz hasonlítja, Brian Eno szerint pedig a legjobb, ami Patti Smith óta történt?

Anna Calvi lemezével egy utazásra invitál minket. A(z első szám a) Rider To The Sea dallamvilága a ’60-as évek westernfilmjeinek hangulatát idézi meg. Magunk előtt látjuk, ahogy hősünk a száraz sivatagban kaktuszok és szél mozgatta száraz bokrok között lovagol, majd mikor már feladná, végre eléri a tengert. Örömével mégsem tudunk azonosulni. Éreznünk kell, hogy megnyugszik. Mexikóban találjuk magunkat egy furcsa színházban, ahol a zenekar csak az utolsó előtti felvonásnál hangol (Morning Light), de szokatlan mód előtte sem szólaltak meg hamisan. Az énekesnőre nem panaszkodhatunk. Hangjával biztosan és jól bánik. Az opera pátosza (Suzanne and I, The Devil) és a pop könnyűsége (Desire, I’ll Be Your Man) egyaránt előnyére válik. Az előadás már-már kiváló, néhány rész mégis annyira túlhúzottra sikerül, hogy hiába jól kiegyensúlyozott ez a műfajok közti táncolás, pár percet szívesen elfelednénk. A darab szerencsére a tetőpontra emelés pillanatában ér véget és meghagyja maga körül azt a romantikus szépséget, ami a tehetséges női előadókra jellemző.