Kellemes csalódás volt számomra, amikor egy németországi utazásom során lehetőségem volt betekintést nyerni egy helyi magániskola életébe. Eleinte semmiféle különös dolgon nem akadt meg a szemem – leszámítva a rendkívül modern eszközökkel felszerelt termeket -, de később feltűnt, hogy a diákok gyanúsan sokat és nagyon szokatlan módon nyomkodják a telefonjaikat. Aztán egy diákkal folytatott beszélgetés során derült ki, hogy az órákhoz kapcsolódó feladatok miatt töltenek annyi időt a telefonjukkal. Egy másik tanulót is megkérdeztem, hogy mi a feladatuk és nagyon kedvesen elmagyarázta, hogy oktatási célzattal engedik a diákoknak a telefonhasználatot. Meglepő volt, hogy mennyire intelligensen válaszolták meg a kérdéseimet. Később az egyik tanár kifejtette: az ő meglátásuk szerint manapság fontos, hogy alkalmazkodjunk a fiatalabb generációk szokásaihoz. Tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy jelentősen károsítja az emberi kapcsolatokat a sok kütyünyomkodással eltöltött idő, de ha csak azt próbálják a gyerekekbe nevelni, hogy ez nem jó dolog és „hülye leszel tőle”, azzal nem érnek el érdemi változást a nevelésük során. Ehelyett megpróbálják az oktatás által megtanítani azt, hogy miként lehet hasznosan, a tanulók saját javára fordítani a telefonozással eltöltött időt.

Ismerősen hangozhat a mondat, hogy „Ezeket a gyerekeket teljesen elrontotta a modern ipar azzal, hogy felesleges eszközöket adtak a kezükbe, zombivá változtatták őket”. Kérdem én: Mondta bárki is valamelyik szülőnek, hogy vegye meg azt a telefont a gyerekének? Nyilván nem. Valóban nehéz téma ez manapság. Az okostelefon az ember egyfajta lelki társává vált, elvesztése a legjobb barát elvesztésével ér fel. Szomorú de igaz tény. A rendszeres online jelenlét korában a függőséget már nem is a net használatával, hanem az azon töltött idő mennyiségével mérik.

Több kísérlet is bizonyítja – ilyen volt a Virginia Tech Egyetem kutatása 2014-ben -, hogy ha valaki társaságban korán előveszi és az asztalra rakja a telefonját, már az is zavart okoz az egymás között zajló stabil kommunikációban. Ennek oka, hogy ettől a ponttól kezdve az illető akaratlanul is rá fog pillantani időnként a telefonjára értesítések után kutakodva. Ez egy meglehetősen zavaró szokás, főleg szűkebb családi vagy baráti körökben.

Szintén sajnálatos tény, hogy az „okosvilág” terjedésével egyre többen szenvednek mentális betegségekben. Ráadásul ezek a betegek javarészt 25 év alatti fiatalok. Az okostelefon-függőség nehezen választható szét az interneten való függéstől. Ennek alapja részben az a félelem, hogy lemaradunk valamiről, részben pedig az unaloműzés, az állandó hír- és ingeréhség. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a fiatalok és az okoseszközök között kialakult kapcsolat eredménye az, hogy előtűntek olyan folyamatok, melyek bizonyos csoportidentitások kialakulásához vezetnek.  Akik belekerülnek ebbe a körbe, csak úgy maradhatnak tagok és úgy lehetnek hiteles személyiségek, hogy megosztják, értékelik, véleményezik a „társadalom” által elfogadottnak tartott tartalmakat.

Mi lenne erre a megoldás? Jó úton halad így a világ vagy sem? Lehet, hogy a korszerűbb oktatás által mégis a fiatalok fejlődésének javára lehetne fordítani ezen eszközök használatát. Érezni lehet a veszélyt, egyesek emiatt nem is használnak ilyet. Nehéz, hiszen a gyártók és nagyvállalatok iszonyatos erőbedobással igyekeznek az emberek agyába tuszkolni a tényt, hogy ez mennyire hasznos és fontos dolog az emberek életében. Aztán van aki ennek ellenáll, van akinek nem sikerül – vagy nem akarja, hogy sikerüljön -, ez mindig vitatott kérdés marad. Egy biztos, hiába panaszkodnak az idősebb generációk az enyémre, valószínűleg ők sem látnak a telefonjukon túlra. Engedik, hogy a modern világ sodrása magával rántsa őket is. A legtöbb ember csak panaszkodik, majd kiposztolja. Nézi, de nem látja. Mit? Azt a világot amit saját maga alakít ki annak a tenyérnyi kütyünek a segítségével, tudva vagy tudatlanul.