Nyomj egy lájkot, tölts fel képet, posztolj és semmiképp se maradj ki a közösségi média világában semmiből: ha kimaradsz, lemaradsz. Az új, és egyben legnehezebb sportunk a lájkvadászat, a verseny, amiben mindig jobban és jobban kell teljesíteni, különben a státusz, amit nagy nehezen kiépítettünk magunknak, a lehető leggyorsabban megszűnik. Aki jól teljesít, a társadalmi piramis tetején végzi, az online világban mindenki a barátja akar lenni, mindenki olyan életet akar élni, mint ők. Mit érdemel a vesztes? Kétségbeesést, stresszt, kirekesztettség érzését, szorongást és depressziót.

A Royal Society for Public Health készített egy tanulmányt, ami felmérésekkel támasztja alá, hogy a közösségi média és a valóság közötti szakadék a fiataloknál olyan mentális problémákhoz vezet, mint a szorongás, depresszió, alvás- és testképzavar. Ezekhez a problémákhoz az Instagram és a Snapchat járul hozzá leginkább, vagyis azok a platformok, amelyek képalapú megosztást tesznek lehetővé. A beállított, tökéletesre filterezett és photoshopolt képek, amik irigylésre méltó álomalakot, csodálatos nyaralásokat, felejthetetlen élmények sorát tárja szemünk elé, valóban elhitetik velünk, hogy az élet amit élünk, rossz, ingerszegény, átlag alatti, mi magunk pedig (minekután a tükörbe nézve nincs photoshop és filter) jelentéktelenek, sőt, csúnyák vagyunk másokhoz képest. S mi a válaszunk erre? A hazugság. Hazudunk magunknak, és környezetünknek, hogy bizonyítsuk: a mi életünk is tökéletes. Mi kell hozzá?

A minap olvastam egy cikket az „élő Ken babáról”, Rodrigo Alvesről, aki 60. plasztikai műtétjén volt túl, 4 bordáját szedette ki a legutóbbi beavatkozás során, hogy most éppen modellkedésbe kezdhessen. A tökéletes test, tökéletes arc kreálása volt az elsődleges célja, meglehet azóta teljesen más irányt vett az élete és a legkevésbé sem hasonlít jóképű Ken babára.

 A cikk olvasása közben felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi készteti az embereket arra, hogy az aktuális trendek hatására a #tökéletestest és #álomélet eléréséért ilyen messzire menjenek el. Nyilván az lenne a legegyszerűbb, hogy a médiát kiáltjuk ki mumusnak, ami részben még jogos is. De! Az én döntésem, hogy fellépek-e a platformra vagy sem, igaz? Az én döntésem, hogy görgetek, lapozok és megnézem az adott trendeket, ugye? Dönthetnék úgy is, hogy offline maradok. Képesek lennénk rá? Azt mondani, köszönöm szépen én kiszálltam? Ha naponta csak egyszer, egy órán át kijelentkezünk és a valóságban nézünk körül, ha élőben és nem képernyőn keresztül tapasztaljuk meg élményeinket, ha nem a posztolás, hanem csak magunk kedvéért próbálunk ki egy-egy dolgot, nos már akkor is megérte elgondolkoznunk az itt leírtakon…