A történet 1940 első felében játszódik. A német erők megközelítőleg 400 000 szövetséges katonát szorítottak ki Dunkirk partjaira, akik evakuálására távol sincsen elegendő hajó. Tovább súlyosbítja a helyzetet a német vadászgépek és bombázók folyamatos csapásai a várakozó angol, francia és belga katonákra.

Ami különlegessé teszi a filmet, az az, ahogy az egymástól térben és időben külön pontból induló, különböző sebességgel haladó szálakat találhatunk meg. A szárazföldön, a vízen és a levegőben játszódó vonalak fokozatosan egymásba fonódnak, de ezt csak a film vége felé vesszük észre, ami így meglepő és izgalmas hatást produkál.

A hangsúly abszolút az eseményeken, és nem az egyéneken van, egyik szereplőhöz sem enged túl közel a rendező.

A film legfontosabb eleme a feszültség. Ennek alapja az, ahogyan a menekülés hevében a kétségbeesett katonák egymás „vetélytársai” lesznek és versenyt futnak a társaikkal a túlélésért, amit a Hans Zimmer által szerzett zene különösen átélhetővé tesz. A filmben még tovább növeli a feszültségérzetet az, hogy nem láthatjuk az ellenséges katonákat, de tudjuk a lövésekből repülőkből, hogy ott vannak.

Ami a film erőssége, azt lehet talán a gyengéjének is nevezni: a drámai hangsúlyt. Ugyanis egyes háborús film rajongóknak, akik a hasonló kategóriájú filmeket a csatajelenetekért nézik, azoknak elképzelhető, hogy a harc - és akciójelenetek kevéssége, már-már hiánya üressé vagy unalmassá teheti a háború másik részeire koncentráló alkotást.

A filmet annak ajánlom, aki valami egészen újra, szokatlanra kíváncsi, és kicsit unja már a sematikus háborús filmeket, vagy csak szimplán rajongója a Nolan által rendezett műveknek, és le tud ülni egymásodik világháborús film elé anélkül, hogy golyózáporra és robbanásokra alapozná az elvárásait.

9/10