1953-ban a panmindzsoni fegyverszünettel abbamaradt a két Korea közötti tűzharc, a demilitarizált övezet két oldalán a felek azóta farkasszemet néznek egymással. A fegyverszünet beálltával mindkét ország megkezdte saját területei felújítását és északon megindult a sportológeneráció felnevelése. Mivel a déli szomszéd már 1948 óta reprezentálja magát az olimpiai játékokon, ezért Észak-Korea szükségét érezte a saját képviselet küldését. Erre végül az 1964-es évi téli olimpián, Innsbruckban került sor, ahová a kommunista rezsim 2 sportágból 13 sportolót delegált. A diktatúra sportolóin mindig nagy nyomás volt mikor külföldön vettek részt nagyobb sportrendezvényen, hiszen ha nem úgy teljesítettek, ahogy a rendszer elvárta tőlük, akkor őket is illetve családjukat is internálták, mondván „szégyent hoztak a hazájukra”. Ám végül a 3000 méteres női gyorskorcsolyából Han Philhva megszerezte az ország első olimpiai helyezését, ami egy ezüstérem lett. Ez azért is volt igen nagy szó, mert ebben az évben Dél-Korea nem jutott egy helyezéshez sem.

Han Philhva, női gyorskorcsolyázó

(kép forrása: www.nordkorea-info.de)

Ezek után majdnem minden olimpián képviseltette magát Észak-Korea. És 2018-ban megszervezésre került a phjongcshangi téli olimpia, aminek a rendezési jogát még 2011-ben kapták meg- pár hónappal Kim Dzsongil halála előtt. Sokan úgy vélték, hogy nem vesz majd részt rajta a kommunista rezsim, hiszen még mindig hadban állnak egymással déllel, ám az északi vezetés mégis delegált sportolókat az olimpiára, ráadásul közös női jégkorongcsapatot is alakítottak a két ország tagjaiból. A jégkorongcsapat edzője a kanadai Sarah Murray volt, de mindkét fél delegált egy-egy segédedzőt az amerikai Rebecca Baker mellé.

Sarah Murray, a kanadai edző

(kép forrása: en.wikipedia.org)

Az olimpiai megnyitó ünnepségen a két csapat együtt vonult be az egységes Korea zászlaja alatt, melyet a déli Won Yun-jong és az északi Hwang Chung-gum vitt közösen. Észak-Korea több nagyobb állami vezetőt is küldött a rendezvényre, többek között Kim Dzsongun húgát, Kim Jodzsongot. Ezzel a tettével ő lett az első tag a Kim-dinasztiából, aki Dél-Korea területére lépett. A diktátor hozzátartozójaként történelmi tettként meghívta a déli államfőt, Mun Dzseint a fővárosba, Phenjanba, aki ezt el is fogadta. Így ez az olimpia nem kevés politikai színezetet is kapott, ami jól láthatóan enyhülést jelent északtól dél felé, ezzel a látogatással is mutatva, hogy a rezsim képes lenne tárgyalni a déli szomszéddal. Az olimpia ideje alatt a nemzetközi embargók is enyhültek Észak-Korea felé, ám az Egyesült Államok többször is nemtetszését fejezte ki az észak-déli közeledés miatt, ami odáig vezetett, hogy az amerikai alelnök, Mike Pence a hivatalos fogadáskor öt perc alatt elhagyta a helyszínt.

A két sportoló: Hwang Chung-gum és Won Yun-jong

(kép forrása: www.buzzfeed.com

Fontos még megemlíteni az Észak-Koreából küldött 229 fős (228 nő és 1 férfi) szurkolókat. A szurkolóhölgyeknek elég magas kritériumoknak kellett megfelelniük: jó alakkal és legalább 165 centiméteres magassággal kellett rendelkezniük és fontos volt a zenei-táncosi végzettség illetve a diktatúrához való teljes hűség. A szurkolók közös koreográfiával és mindkét Koreában énekelt népdalokkal bíztatták a sportolókat, amivel az északi vezetők a baráti viszonyt akarták jelezni a világ felé.

A lelkes szurkolók

(kép forrása: www.express.co.uk)

Az olimpia nagy segítség lehet a két fél egymással szembeni enyhülésére, ám a dolgok még változhatnak. Jól észrevehető volt, hogy az északiak minél jobban próbálkoznak Dél-Korea és szövetségese, az Egyesült Államok közé léket verni, ez több-kevesebb sikerrel járt. Fontos még kivárni, hogy hogyan normalizálódik a továbbiakban a két ország közötti viszony az olimpiai események tükrében.