Főoldal
Megosztás 38dcffe013dbcc69a6d5ed76cf0b6bb5
Három tűzoszlop Ebbing határában

2018-03-10 11:49:00

A Három óriásplakát Ebbing határában Martin McDonagh által rendezett brit-amerikai filmdráma, amely 2017 egyik legsikeresebb filmes alkotása lett.

- Harry, az csak egy élettelen tárgy!

- Te vagy élettelen tárgy, b**…!

Ugyan a fentebbi idézet nem a Három óriásplakát Ebbing határában című filmben hangzott el, hanem az Erőszakikban, de a két alkotás sokban hasonlít egymásra, mivel mindkettőt Martin McDonagh rendezte. Utóbbi egyik emlékezetes jelenetében az élettelen tárgy egy telefon, melyet Harry dühében összetör. Viszont amikor próbáltam megragadni Mildred Hayes, a Három óriásplakát főszereplőjének lényegét, rögtön ez jutott eszembe. Félreértés ne essék, nem Frances McDormand teljesítményét szeretném ezzel minősíteni, sőt. Inkább azt, hogyan állt Mildred kötélidegekkel az események közeppontjában, többnyire fásult arckifejezéssel sodródott azzal az árral, melyet az óriásplakátok felragasztásával generált. A „semmi és senki nem érdekel, csak a saját küldetésem”-hozzáállás azonban csupán a felszín, és ezt a film kiválóan be is mutatja.

A cselekmény lényegi pontjaira elég hamar fény derül, de a részleteket olyan gyorsasággal adagolják, hogy a közel kétórás játékidő alatt nincsenek üresjáratok, végig érdekfeszítő tud maradni minden szál. Már rögtön a film elején meglátjuk az ominózus hirdetőtáblákat a város szélén, sűrű ködbe burkolózva, még plakátok nélkül. Ezeket a kezdő képsorokat akár egy magyar külvárosban is felvehették volna.

A hangulatteremtés kezdettől fogva sikeres, belecsöppenünk az álmos kisvárosba, a Missouri állambeli Ebbingbe, szép sorban megismerjük a szereplőket, majd rájövünk, hogy ez mind hazugság. Az idill hamis, a szereplők pedig rejtegetik valódi énjüket. A sorsok közül végig Mildred tragédiáján van a fő hangsúly, lányát 7 hónappal korábban megerőszakolták és megölték. A rendőrség nem tartóztatott még le senkit, ezért Mildred magához ragadja az irányítást, és a rendőröket provokáló plakátokat tetet fel az óriási hirdetőtáblákra. Ez alaposan felkorbácsolja a kedélyeket a városban, a hatóságok és a lakók többsége is mélységesen elítéli a főhős húzását. Valóságos háború alakul ki Mildred és mindenki más között, ahol a felek egyre durvább eszközökhöz folyamodnak, hogy meghátrálásra késztessék a másikat.

Igen ám, de Mildred Hayest nem lehet megfélemlíteni! Könyörtelenül megy előre, nem tántorítja el az sem, hogy kollégáját, aki egyetlen támogatója is egyben, letartóztatják. Legfőbb prioritása bizonytalanságának csökkentése, az ügy lezárása, hogy nyugalmat lelhessen. Ledózerolja az ellenállást és újrakezdődik a nyomozás, Willoughby rendőrfőnök (Woody Harrelson) és Dixon közrendőr (Sam Rockwell) bosszúságára. Zseniális, ahogyan Mildred mozgatja az eseményeket, de a plakátok kiragasztása után elszabadul a pokol. Saját családja sem nézi jó szemmel a nyílt provokációt, ami jól rávilágít arra, hogy mindenki másként gyászol, s Mildred épp ennek a lehetőségétől fosztja meg őket. Bosszúhadjáratának jogosságát akkor kérdőjelezem meg először, mikor Willoughby világosan és érthetően elmagyarázza, miért nem halad a nyomozás. Ez az érzés gyorsan elmúlik, hiszen az észérvek ellenére szeretném, ha Mildred akciója sikerrel járna, hiszen nem kis bátorság kellett ahhoz, amit véghezvitt. Ekkortól válik igazán magával ragadóvá a történet, az egydimenziós karakterek egyre több oldalát ismerjük meg, a mellékszereplők szálai is kibontakoznak.

A színészi játék az egész film alatt kifogástalan, Frances McDormand a hajthatatlan, makacs, gyászoló anyát rejtett, de gazdag érzelemvilággal formálja meg, valósággal lubickol azokban a jelenetekben, melyekben Mildred egy gyengédebb oldalát mutatja be (például mikor az ágyon ülve a lábán lévő két papucsot beszélteti egymáshoz vagy mikor kétségbeesve próbálja eloltani az égő óriásplakátokat).

Sam Rockwell kiválóan játssza a kissé rasszista, kissé együgyű és iszákos közrendőrt, bár maga a karakter inkább a déli fehér férfi sztereotip megjelenítése, mint egyedi, eredeti szereplő. Woody Harrelson és Peter Dinklage (igen, ő játszik a Trónok harcában is) alakítását emelem még ki, mindketten jól használták ki a viszonylag kevesebb kameraidőt is, a komoly és humoros jelenetekben is helytálltak.

McDonagh stílusára jellemző a dráma vegyítése a fekete humorral, amely ebben a filmben is jelen volt. Szerencsére az arányok nem borultak fel, nem lett elbagatellizálva egyik komoly jelenet sem. Különösen tetszett az a rész, mikor Dixon az ABBA-tól a Chiquitita című számot hallgatja és énekli, miközben a néző már tudja, hogy mindjárt nagyon rossz hírt kap. A film másik nagy erőssége a zenehasználat. Az Erőszakikhoz hasonlóan a filmzenét Carter Burwell szerezte, illetve már létező zeneszámok is elhangzanak, mindig a megfelelő pillanatokhoz kapcsolva.

Az én ízlésemnek nem felelt meg a meglehetősen sok trágárság, de a film stílusához illett, és legalább az eredeti nyelven is kreatív és változatos szavakat választottak, valamint magyarra is hasonlóképp fordították őket. Ha már a nyelvnél tartunk, aki teheti, angolul nézze meg a filmet, érdekes és élvezetes a déli akcentust hallgatni, megszokásához és megértéséhez viszont idő kell.

Összességében mondhatom, McDonagh hozza a tőle várhatót, egy hol szívbemarkoló, hol hangosan kacagtató érzelmi (de semmiképp sem színvonalbeli) hullámvasutat kiváló színészekkel, gyönyörű képi világgal és varázslatos filmzenével.

Szerző: Rácz Zsuzsanna