Főoldal
Megosztás A330336c7c464c731693dee78775d385
A függöny mögött – A balett titkos világa

2018-03-07 20:17:00

December elején jelent meg Czank Lívia A függöny mögött – A balett titkos világa című könyve, amely óriási sikert aratott. Hogyan tudott az írónő élethű képet festeni az Operáról és a balettművészekről?

A ma esti könyvbemutatón mindenre fény derül, ahol nem csak Lívia, de Pap Adrienn és Kelemen Ágnes, balerinák is mesélnek az együtt töltött évadról.

Majdnem elmegyek az apró kis kávéház mellett a sarkon, csak a boldog nevetés miatt fordulok vissza, ami a zárt ajtón keresztül is kihallatszik. Benézek az ablakokon, a kirakat tele van diótörő figurákkal és balett kiegészítőkkel, bentről melegség árad. Ahogy belépek, különleges eufória lesz úrrá rajtam, ahogy megérzem a forró csoki jellegzetes illatát, ahogyan a balett portrék és profi fotók visszanéznek rám a falakról, és a közönség figyelme is egyfelé irányul. Rögtön felismerem Czank Líviát, az írót, mellette pedig két balerina ül. A könyvbemutatóra perceken belül megtelik a hely.

Lívia kellemes hangon bemutatkozik és belekezd könyve történetébe. Másfél évvel ezelőtt kezdett bele A Függöny mögött – A balett titkos világa című művébe, amelyet nem kis kihívásként említ. ,,Nagyon boldog voltam, hogy ezt a lehetőséget megkaphattam. Még mindig nehezen hiszem el, hogy a kezemben tarthatom a könyvet.”

Nem véletlen, hiszen Lívia az elmúlt egy év minden napját az Operaházban töltötte: korán kelt a balettművészekkel, beült a próbáikra, végig izgulta majd megünnepelte velük a premiereket, drukkolt nekik a kulisszából, belelátott a díszlet és a jelmezek tervezésébe és elkészítésébe, a táncosokkal együtt aggódott egy-egy komoly sérüléskor és együtt élt velük.

Teljesen egyértelmű számomra, hogy miért van ekkora sikere a könyvének, miért olvassák olyan sokan, még olyanok is, akik nem feltétlen rajonganak a balettért. Az Opera, a balett - akárcsak bármelyik más művészvilág - egy zárt közösség. Még azt is megkockáztatom, hogy a balett a legzártabb. Nagyon keveseknek adatik meg, hogy belelássanak ebbe a varázslatosan titkos közegbe. Nem véletlenül kapta A függöny mögött címet a könyv, hiszen egy soha vissza nem térő lehetőség az olvasók számára, hogy részesei lehessenek egy olyan ,,történetnek”, amelyeket a balettművészek meséltek el az írónak.

Gondolataimból egy nem mindennapi helyzet zökkent ki: az interjúalany, vagyis Kelemen Ágnes, kartáncos balerina kérdezi az írót.

,,Milyen érzés volt először belépni az Operába? Hogyan láttál minket kívülről?”

,,Nagyon izgatott voltam, viszont ez hamar átfordult egy izgalomba, hiszen az első balett óránál, a terem előtt egyszer csak megtorpantam, és rájöttem, hogy hiába ismerek néhány balettművészt, ez kevés lesz ahhoz, hogy én most magabiztosan és önbizalommal telve menjek be a balett-terembe. Nehéz volt kívülálló emberként besétálni oda. A balettművészek szkeptikusan fogadtak, mert nem tudták, hogy miért vagyok ott. Időbe telt, amíg elterjedt a híre, hogy könyvet fogok készíteni róluk, és mindenki érdekel, tehát nem egy konkrét személy vagy magántáncosok miatt vagyok ott, hanem a Magyar Nemzeti Balett Együtteséről készül a történet. Az első két hónap az egyik oldalról stresszes volt, másfelől pedig nyilván maga a csoda, hiszen először beülni egy Spartacus vagy egy Don Quijote előadásának a kulisszájába, tényleg ott lenni velük minden nap, nyilván egy élmény volt számomra. November környékére kezdett összeállni bennük is, bennem is, hogy mit szeretnék.”

,,Mi volt a legmeghatározóbb élményed?” – ragadja magához a szót Pap Adrienn, magántáncosnő.

,,Azt hiszem az interjúk, amikor megfogalmaztátok azokat a pillanatokat, amelyeket én balett közben láttam rajtatok. De nagyon kellemes élmény volt, ahogyan összecsiszolódtunk a hónapok alatt, ahogyan megszoktátok a ,,mindig kérdező írót” a kulisszában és egyre bátrabban, felszabadultabban beszélgettettek velem.” - Lívia olyan meleg mosollyal mondja a két balerinára nézve, hogy kétségem sincs afelől, ők hárman barátságot kötöttek a hónapok során.

A balerinák egész este mosolyognak, törékenyek és visszafogottak, árad belőlük a magabiztosság és a határozottság. Mindketten egyenes háttal ülnek, már attól megfájdul mindenem, hogy nézem őket.

A könyv tartalmáról kevés szó esik, amely a balettművészek és balerinák életét írja le. Inkább különlegességeket tudunk meg Ágitól és Adritól. Mesélnek a sminkelés hosszú procedúráiról, a jelmezekről, és természetesen olyan közkedvelt és sztereotipizált témákat is érintünk, mint az étkezés, a diéták és a férfi balettművészek kérdése.

,,Meghökkentően fog hangozni, de mi is ugyanannyit eszünk, mint a normális emberek.” – mondja Adri nevetve. ,,Nyilván vannak időszakok, amikor nagyon odafigyelünk arra, mit eszünk, és miből mennyit, de alapvetően nem kellenek kemény szabályok és tilalmak, hiszen annyit mozgunk, hogy nem tűnik fel, ha nem csak salátát eszünk. Ha ahhoz van kedvem, simán megeszem egy pizzát, de premierek előtt természetesen szigorúbb vagyok magammal szemben. Az is igaz, hogy vannak balerinák, akik lemérik, hogy miből hány grammot esznek, nem vagyunk egyformák, mindenki tudja mi és hogyan válik be számára. Ez pont olyan, minthogy minden balerinának egyéni megoldása van arra, hogyan hordja a spicc-cipőt. Én például kiszedem belőle, amit feleslegesnek gondolok, és átvarrom, hogy masszívabb legyen, és ne csússzon. Így sokkal jobban fel tudja venni a lábformámat is, amely döntő jelentőségű. Más viszont alig változtat valamit.” – Adri a magával hozott spicc-cipőkön mutatja, hogyan is érti pontosan ezt az átalakítást. Két pár spicc-cipő fekszik az asztalon. Az egyik vadonatúj, a másik egy már bejáratott, jó ideje hordott darab. Meglátásom szerint köszönő viszonyban sincsenek egymással.

,,Igaz az a mondás, hogy egy balerina képes eltáncolni csupán egy este alatt a cipőjét?” – hangzik egy kérdés a közönség soraiból. Ekkor körbenézek. Csillogó szemű kislányokat látok, akik lelki szemeik előtt látják, ahogy néhány év múlva maguknak varrják a spicc-cipőt egy Diótörő előadás előtt.

,,Igen, igaz. Velem még ez nem fordult elő, de abszolút megvan ennek az esélye, könnyen el lehet használni egy cipőt.” – Adri és Ági sokat sejtetően összemosolyognak. Mindenki számára világos: saját titkuk van, amit mi, a lelkes hallgatóság sosem fogunk megtapasztalni.

A kérdéseknek nem akar vége szakadni, és mindenki sorban áll dedikáltatni a könyvet. Ezen a különleges alkalmon nem csak Lívia, de a két balerina is aláír, valamint lelkesen fotózkodnak a balettos álmokat dédelgető kislányokkal.

Kezembe fogom a könyvet. Úgy érzem, hogy valami nagyon különlegeset tartok magam előtt, mintha valami ősi titkot fedeztem volna fel. Odalépek Lívia elé, és megkérdezem tőle, miért gondolta, hogy az embereket ennyire fogja érdekelni a balett.

,,Egy történetet tudok idézni. Egy kartáncos mesélte egyszer: ,,Az unokatestvérem, aki egyidős velem, klasszikus balettozott kiskorában. Végül kardiológus lett belőle. Szoktam mesélni neki a balettról, a szerepeimről. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért érdekli az én világom, hiszen az ő hivatása sokkal komolyabb, szívműtéteket végez és életeket ment. Azt válaszolta, azért, mert ti hozzátok el a művészetet a lelkekbe. Azt az egyetlen dolgot, amely a bypasson kívül még képes életben tartani egy embert.”

Szerző: Maurer Fruzsina