Főoldal
Megosztás 81dcd5bf72945ed160a27592b710d744
„Vidítani és tanítani, ez alapján élek.” – interjú Sipos László színművészetis hallgatóval

2018-02-22 19:57:00

Fontosnak tartja, hogy egy előadásnak mindig legyen mondanivalója, adjon valamit az embereknek. Szeret írni, de a művészeti ágak közül a fő szerelme mindig a színház volt. Ma már a Színház - és Filmművészeti Egyetem elsőéves hallgatója.

Mikor kezdett érdekelni a színészet?

Egészen kiskorom óta bennem volt, hogy színész szeretnék lenni. A celldömölki óvodában volt egy jelmezes láda, és mindig mindenfélét felvettem belőle. Ha sírt egy gyerek, akkor megnevettettem. Életcélommá, mottómmá vált, hogy vidítani és tanítani, ez alapján élek. Amikor írok egy drámát, vagy előadásban szerepelek, akkor is mindig közölni szeretnék. Nem tartom szerencsésnek, ha egy dráma vagy bármilyen előadás nem közöl.

Mikor írtál először vagy álltál először színpadon?

Amikor még írni sem tudtam, akkor is rajzoltam, és megkértem a szüleimet vagy a mamámat, hogy írják le azt a történetet, amit kigondoltam a rajzok mellé. Tizenkét éves koromban, még mielőtt bekerültem volna a Soltis Lajos Színházhoz Celldömölkre, volt egy társulat, nagyon beleszerettem. Ez volt a L’art pour l’art Társulat, ezen belül is Anti bácsi karaktere. Általános iskolában egy tesiórán jöttem rá, hogy képes vagyok ezt a hangot kiadni magamból (változtatja el a hangját), és akkor egy amolyan Ki mit tud?-ra létrehoztam egy kis jelenetet, felhasználtam poénokat az eredeti történetből is, de egy külön sztorit írtam. Voltak benne saját viccek is, és akkor léptem fel először, nagy sikerrel. Aztán 2008-ban, 12 évesen bekerültem a Soltis Lajos Színház stúdiójába. Bekerültem felnőtt előadásokba és meseelőadásokba is, amelyekkel turnéztunk Erdélyben, és játszottunk mindenfelé Magyarországon is. Végül egészen addig, amíg fel nem vettek a Színművészetire, a Soltis Lajos Színházban játszottam.

Minden évben több százan felvételiznek a Színház – és Filmművészeti Egyetemre, de csak nagyon kevesen jutnak be elsőre, vagy egyáltalán. Te hogy élted meg a felvételi időszakot?

Tavaly ha jól emlékszem, 587 ember jelentkezett, és abból 13-at vettek fel, közülük egy voltam én. Már négy éve próbálkoztam. Négy évig felvételiztem, ami eléggé idegőrlő procedúra volt. Minden évben felvételiztem Kaposvárra is. Első évben Kaposvárról és Pestről is kirúgtak az első rostáról. Második évben Pesten az elsőről, Kaposváron viszont a harmadik rostáig jutottam, ami már nagy szó volt. Aztán onnan is kirúgtak. A harmadik évben, a második próbálkozás után kimentem Walesbe hét hónapra hot-dog séfnek, és ott próbáltam megállni a lábamon. 2016-ban hazajöttem harmadjára is megpróbálni. Akkor Pesten és Kaposváron is a második rostáig jutottam. Negyedszerre először Pesten próbáltam meg, az első rostán ott továbbjutottam, aztán jött Kaposváron az első rosta. Az egy kedves kis felvételi volt. Már jó sok embert ismertem a Kaposvári Egyetemről. Ismertem a beszédtanárt is, Kelemen Mártit, aki a Soltis Lajos Színházban is beszédtanár. Kint, az épület előtt cigiztünk, anekdotázgattunk és nevetgéltünk, amikor egyszer csak előlépett az árnyékból egy napszemüveges hölgy. Bemutatkozott, Bozsik Yvette. Én meg mondom magamban, te leszel az osztályindító tanárom. Jól van, én is bemutatkoztam, Sipos László. Elkezdtünk dumálgatni. Az volt az első, hogy megdicsérte a gödröcskéimet, hogy milyen aranyosak. Végül aztán mégsem ő lett, sem Kaposvár. A budapesti Színház - és Filmművészeti Egyetemre nyertem felvételt.

Hogy zajlik egy felvételi?

Felvételire kell készülni tíz verssel, öt monológgal és öt dallal. Amit nagyon nehezen értettem meg ezalatt a négy év alatt, az az, hogy ezeken a felvételiken tényleg rád kíváncsiak. Jobb esetben ez úgy működik, hogy megkérdeznek, mit szeretnék mondani. Akkor azt elmondom, aztán kiválasztanak még egy verset vagy monológot. Megállítanak, hogy mondd hangosabban, halkabban, valamilyen más szituációban, vagy képzeljek el ezt-azt, énekeljek, máshogy énekeljem. Például mikor utoljára voltam másodrostán Máté Gábornál, egy verset mondtam, egyet énekeltem, aztán ki is küldtek, és akkor továbbjutottam. Kaposvárra egyszer vittem az Antigonéból egy Kreón király monológot. Akkor mondták hogy most továbbengednek, de a következő rostára vigyek egy Haimón monológot, aki Kreón fia, mert az közelebb áll hozzám. Tényleg pár évig tartott, mire felfogtam, hogy nem azokra a karakterekre kíváncsiak, akiket eljátszom, hanem hogy ki vagyok én, honnan jöttem, mennyire tudok őszinte lenni a színpadon, és ez nagyon fontos. Visszanézve én sem vettem volna fel magamat a korábbi években.

Mennyire tapasztaltad ki a budapesti életet?

A „Színmű” mellett nincs olyan sok ideje az embernek, az idő nagy részét felemészti. Amikor van egy minimális szabadidőnk és éppen nem próbálunk, akkor megpróbálunk elmenni színházakba, hogy minél több előadást lássunk. A legtöbb színházba 200 forintért bejuthatunk, ami elég király. Amit a városból látok, az nagyrészt a Színmű, ahol tanulok, a koli, ahol lakom, és a Spar. Meg néha a Déli pályaudvar, amikor hazamegyek.

Vannak közös egyetemi programok, csapatépítők?

Egyetemi programok, csapatépítő nincsen, azt mindenki megoldja magának. Az egyetem erre nem fordít külön gondot. Ezt mi úgy oldjuk meg magunknak, hogy elmegyünk egyet iszogatni vagy színházazni, és próbálunk. Minden nap este hat óráig tart az egyetem, hat órától hajnali egyig pedig, amíg nyitva van a Rákóczi úti épület az Uránia mellett, azt használhatjuk, addig próbálunk. Be van osztva a termünk, hogy ki hánytól hányig próbál a mesterségórára. Ezeket Máté Gábor és Székely Kriszta tartja. Ott megmondják mi a véleményük a jelenetről, és utána folytatjuk a próbát, vagy sztornózzák, hogy inkább gondoljuk újra. Ehhez persze adnak instrukciókat is.

Mennyire izgulsz egy-egy próba vagy színdarab előtt?

Ahogy megfigyeltem magamon, az ember, főként akkor izgul, amikor nem biztos a dolgában, amikor a szerepe nincs annyira bepróbálva. Ha elegendő, akkor tud olyan magabiztossággal a színpadra lépni, hogy ne izguljon. Ha mondjuk, az ötödik vagy tizedik előadásról van szó, már teljes mellszélességgel tudok a színpadra lépni. Most egy mutatáson is akkor izgulok, ha úgy érzem, hogy nem próbáltam eleget. Viszont ez jól is tud elsülni. Nemrég volt egy feladatunk. Első órán Gáborékkal elmentünk egy állatkertbe, ahol mindenkinek meg kellett figyelnie egy állatot. Én a hiénát választottam. Most az a feladat, hogy abból az állatból embert kell teremtenünk. Milyen ember az, akinek ilyen tulajdonságai vannak. Én egy tőzsdeügynök lettem. Az első mutatásra egy elég jól sikeredett jelenetet tudtam bevinni, amit mondjuk nem próbáltam annyit, de valahogyan impróból megfogtam úgy a karaktert, ahogy sajnos azóta egyszer sem.

Miben látod a színház varázsát?

Mindenképpen a jelenidejűségében. Minden akkor és ott történik meg mind a nézőkkel, mind a színészekkel. Nincs két előadás, ami egyforma lenne. Egy színdarabot nem lehet kétszer ugyanúgy megnézni. Én sokkal jobban szeretem az olyan darabokat, amelyek intimebben szólnak a nézőkhöz, mondjuk nem 300-500-1000 nézőt akarnak megszólítani, hanem 80-at, 100-at, 150-et. Például egy stúdió előadás, mondjuk a Katona Kamrájában, sokkal közelebb áll a szívemhez, mint a Katona nagyszínpada. Sokkal jobb a közönség és néző viszony. Ha ez meg tud születni, akkor érezheti igazán az ember a színház varázsát. Látja például, ahogy a színész karaktere az adott pillanatban jön rá, hogy meg kell ölnie az apját. Ez ott történik meg, ezért az élményért is érdemes színházba járni. Nagyon ajánlom például az Örkényben most futó A dohány utcai seriffet. Fantasztikus előadás, teljesen sötétben játszódik. A magyar zsidók életéről szól, akik megélték a holokausztot. Olyan előadás, amiért megéri színházba járni.

Kit tekintesz példaképednek?

Nagyon szeretem Keresztes Tamás játékát, megtalálom benne magamat. Az ő és az én játékstílusom között találok párhuzamot. Imádom még Fekete Ernő sokrétű karaktereit, az őszinte játékmodorát, játékstílusát. Tényleg akárhány karaktert visz fel a színpadra, mindegyik ott, jelen idejűen születik meg, őszintén, tőle. Csodálatos, ahogyan ő játszik, mindenféle modorosság, felvázoltság, karikírozás nélkül. De összességében nem hiszek a példaképekben, mindenkinek a saját útját kell járnia.

Melyik szerepeid álltak hozzád a legközelebb? Van valamilyen álomszereped?

Tavalyelőtt rendeztem magamnak egy monodrámát, Csehov: A dohányzás ártalmasságáról. A 8. Soltis Lajos Országos Színházi Találkozóra készültem el vele. Nagyon szerettem benne alakítani Nyuhin Iván Ivanovicsot. Volt olyan darab is, amiben négy különböző karaktert játszottam, azt a kihívás miatt szerettem. Közel állt még hozzám a K2 Színház rendezésében, a Hantocskában Alexander lovag. Írtam egy olyan monodrámát is, ami végül duódráma lett, a Herkules sarok - avagy: egy szobor élete. Felolvasószínházi előadásként játszottuk Horváth Nórával. Ez az előadás minden korosztályhoz tudott szólni. Adott valamit az embereknek. És azt látni, hogy úgy jönnek oda hozzánk, hogy ez az életükben adott valami kis gyöngyöt, valami kis pluszt, hát nekem ez az a cél, amiért szeretek színházat csinálni. De hogy álomszerep… gondolkozom, de nincs. Szerintem minden színész amilyen szerepet kap éppen, annak kell lennie a álomszerepének. Ha valaki úgy játszik egy szerepet, hogy nem hisz benne, akkor más sem fog. Minden szerepet maximális energia-befektetéssel kell létrehozni.

A színészi pálya sokszor bizonytalan. Van még olyan szakma, amiben szívesen kipróbálnád magad, esetleg foglalkoztál mással korábban?

Ha nem színészet, akkor írnék vagy festenék. Nagyon szeretek festeni. Drámát és verseket is írtam már. Elkezdtem Szombathelyen a Nyugat – Magyarországi Egyetemen, ami most már ELTE, a képi ábrázolás szakot. Levelezőn csináltam, mert mellette a Soltisban dolgoztam. De hamar otthagytam, mert valahogy nem egyezett az én elképzelésem azzal, amit az az iskola tudott nyújtani. Valahogy mindig a színház volt a fő szerelmem az összes művészeti ág közül, amibe belevágtam, amibe kapaszkodtam.

Lesz bemutatód a közeljövőben?

Két évig nem játszhatunk sehol. Ez egy kikötés a Színműn, a vizsgaelőadásainkat is csak a tanárok nézhetik meg. Ez egyfajta védelem számunkra, most egy kis üvegburába vagyunk helyezve, ahol nevelgetnek bennünket. A tanárok kigyomlálják a kis vadhajtásainkat, hogy szép termésünk legyen. Valaki krumpli lesz, valaki eper. Hogy mindenki a maximumát tudja hozni, sajnos azt is el kell fogadni, hogy bármennyire is akarok rózsa lenni, én krumpli vagyok. De hogy abban a krumpliságban kell kiteljesedni, kihozni belőle a maximumot.

Van olyan, amiben már most jelentősen megváltozott az életed Színművészetisként?

Annyiban, hogy nincsen életem. (Nevet.) Az előző évekhez képest teljesen új emberekkel vagyok körülvéve. Ők a családom, a rokonaim, a barátaim, a szeretőim, mindenem ők. Mestereim. Máté Gáborék is a közeli családom. Most már ők lettek. Nagyon ritkán, szombaton néha haza tudok járni. Most született a kishúgom, őt mindenképpen próbálom minél gyakrabban meglátogatni. Ez egy teljesen új életforma az előzőekhez képest. Meg kell tanulni alkalmazkodni az új dolgokhoz, minden embernek célja vagy kötelessége, hogy megújuljon. Nem szabad beleülni a rutinba. A folyamatos változás izgalmas, és el kell fogadni.

Szerző: Nyul Debóra