Főoldal
Megosztás 2ffd9eadf57aec7a2be5b63e1cb22624
Hallani a csendet

2017-12-16 11:29:00

Pár hete felkértek asszisztensnek egy kisfilmhez, ekkor még nem sejtettem, hogy egy ismeretlen dolgot is vállalok. A film egy siket lányról szól, akit egy valóban siket kislány alakít majd. Megijedtem. Mert ismeretlen, mert új, mert régóta foglalkoztat...

Először átkoztam magam, hogy az immár 18 éve bakancslistámon szereplő jelelést még mindig nem tanultam meg. Aztán szó szerint bepánikoltam, hiszen egy asszisztensnek az a dolga, hogy összefogja a forgatást, hogy mindenkivel szót értsen, siettessen, betartasson. Önmagában is nehéz egy 10 éves kislánnyal dolgozni, hiszen más a teherbírása, a koncentráció képessége és másképp is fárad.

Hétfő – 1. próba

Próba rendezőnkkel, Erdélyi Dániellel és a főszereplő színésznővel, Pokorny Liával. Laura a cinkotai úti Hallássérültek Iskolájában tanul, és mint kiderült ott is él a kollégiumban hétfőtől péntekig. Az iskola szép, világos, színes, nagy, tiszta. Jó bemenni, nincs tipikus „iskola szaga”. A portán várjuk Laura tanítónőjét, egyben tolmácsunkat és jelnyelvi szakértőnket, Marcsi törékeny, alacsony, mosolygós fiatal hölgy. Először Lia veszi át a szövegét Marcsival, amit a forgatókönyvünk szerint majd jelel Laurával a filmben. Megható látni, hogy milyen szívvel-lélekkel jelel egy felnőtt nő, egy szűk kis matekteremben, aminek minden négyzetcentijére valami felirat van ragasztva. Nem csak azért, mert jól akar teljesíteni, hanem arra vágyik, hogy ez a 10 éves kislány, akivel ő is először találkozik, értse őt és legyen büszke rá!

Marcsival sokat beszélgetünk a nyelvről, amelyet sajnos kevesen beszélnek önszántukból. Megdöbbentő, hogy a siket gyerekek halló szüleinek 80-90 százaléka nem tanul meg jelelni a gyermekük kedvéért sem. Pedig viszonylag egyszerű nyelv, nincsenek benne toldalékok, illetve szinonimák, helyhatározók sem igazán. Egy szűkebb szókinccsel gazdálkodnak, és amit csak tudnak, a tér kreatív használatával egyértelműsítenek. Érdekes világ, amelyben sokkal több figyelem szükséges a másik felé, mint nekünk, akik a telefont nyomkodva is tudunk beszélgetni.

Megérkezik Laura, a világ legmosolygósabb, legnevetősebb, zavarban lévő kislánya. Laura valamennyit hall, tehát nem teljesen siket, inkább nagyothalló. A hangos kiabálásokre, esetenként a nevére fel-felfigyel. Nagyszerűen olvas szájról, jelel, időnként beszél is. Ezek azonban az ő kis szeleburdi, izgága 10 éves állapotában nem olyan egyszerűek, hiszen jelelni is gyorsabban, elmosódottabban jelel, mint tanítónénije és mikor beszél, nem olyan tisztán ejti ki a szavakat, mint azok, akik valaha hallottak. Nem is szeret beszélni úgy vettem észre, nem komfortos neki. A Liával nagyon gyorsan megtalálják a közös hangot és együtt tanulják a szövegeket.

Laurának egy kutyával is együtt kell majd dolgozni. Csipke, egy betanított filmes kutya, de elég virgonc és hihetetlen energiái vannak. Gyorsan megszeretik egymást és a vele való játék közben hallom először kacagni ezt a kislányt teljes szívből.  Ettől kezdve kedvenc mondata a „Csipke, ül!”, ezt végkimerülésig (vagy a kutya végkimerüléséig) tudja mondogatni.

Kedd – 2. próba

Marcsi azzal fogad minket, hogy Laura közölte az osztálytársaival, hogy ő már nem Laura, hanem Emma (ez a filmbeli neve), sőt már a dolgozataira is Emmát ír. Ezen a napon fényképeznünk kellett őt, megnézzük a ruháit, van-e esetleg olyan, amelyet a jelmeztervező jóváhagy – hátha így komfortosabb lesz neki a forgatáson. Már az egész csapat tanult 1-2 jelet és igyekszik is használni. Leggyakrabban a ’szép’ jelet jeleli Laurának valaki. Meglep, hogy mennyire boldog ez a 10 éves gyerek attól, hogy fontos, hogy szeretik, hogy figyelnek rá.
A nap azonban további tanulságokat is hoz. Újra és újra rá kell jönnünk, hogy hiába mondunk bármit jól artikulálva, ha ő nem tudja, hogy hozzá beszélünk. Hiába dicsérjük meg a rajzát a háta mögött, hiába köszönjük meg, hogy kihúzta magát a képen, hiába kérdezünk tőle. Ha nem érintjük meg, ha nem jelezzük neki, nem tudja, hogy vele szeretnénk kommunikálni. Döbbenetes, hogy elméletben ezt mindenki tudja, és mégis folyamatosan belefutunk ugyanabba a hibába.
A ruhák átnézésénél majdnem kimondom a legnagyobb butaságot, amit lehet…
Bemegyünk Laura kollégiumi szobájába – rózsaszín holmik, Disney figurák… Nézem a csöpp szobát, ahol minden szép és tiszta, 4 gyerekágy szekrényekkel. Ekkor az jut eszembe, hogy „Te jó ég, mekkora hangzavar lehet itt, ha 4 lány lakik egy szobában!”

Péntek – ruhapróba

Áll egy csomó ember és őt nézi különböző ruhákban. Laura megszeppen, ez mégiscsak furcsa neki. Olyan ruhák láttán lelkendezik a rendező, ami neki nem annyira tetszik. Aztán csak létrejön az egyezség, Laura is boldog, a rendező is, na meg a jelmeztervezőnk is.
Ezen a napon Laurát, Liát és Csipkét kellett fényképeznünk a parkban, hogy a filmbeli lakásba tudjunk kirakni „családi” képeket. Vajon Laura mennyit bír ki a hidegben, kamera előtt? Ez egy teszt is, még akkor is, ha így nem mondta ki senki. Laura csillagos ötösre vizsgázik.

A 4 nap forgatás

A forgatás meglepően jól megy. Laura gyorsan elfárad, hiszen nem az ilyen jellegű terheléshez volt eddig szokva, de nagyon igyekszik. Liával nagyon gyorsan bensőséges kapcsolat alakul ki. A forgatáson minden találkozásuk pár perces ölelkezéssel indul, amit mindenki türelmesen, mosolyogva kivár. Gyorsan megszeret engem is és én is őt.

Sok jelet, betűt tanulunk, de ennél fontosabb, hogy a 30 fős stáb türelmet, odafigyelést, elfogadást tanul ebben a 4 napban. Másfajta munkára van szükség mindenkitől, mindig ki kellett találnunk, hogy hogyan instruáljuk egy-egy jelenetben Laurát, hogyan jelezzünk neki kezdést („Tessék!”) hang nélkül. De a világosító csapattól is sokkal nagyobb odafigyelést igényel egy-egy átállás, bevilágítás, hiszen a pakolás közben szokásos „Vigyázz!” kiáltás itt nem elég. Laura miatt megtanultam a szövegeket jelelni, hogy tudjam, mikor mit kell mutatnia, tudjam, mi jön, mi maradt ki. Laura miatt túl kell lépnem a saját pörgésemen, esetenként fáradtságomon, hogy felpörgessem, buzdítsam, jókedvre bírjam a 10 éves kislányt, aki 3-4 órát leforgat egyben a hidegben, ’külsőben’.

Amitől pár héttel ezelőtt igazán megijedtem az az volt, hogy nem akartam, hogy sajnáljam. Nem akartam, mert egyszer egy ’sérült’ ismerősöm azt mondta, hogy ez a legrosszabb, mikor ezt lehet leolvasni az arcokról. De az igazság az, hogy egyáltalán nem sajnáltam. Inkább bűntudatot éreztem, hogy nem teszünk meg mindent, hogy tudjunk vele és a hozzá hasonló siketekkel kommunikálni. Ebben a munkában mindenkinek a lelkét kellett kicsit mozgósítania a munkához, mert az volt a közös nyelv. A fővilágosító, a focus puller, az operatőr és a helyszínbiztosító is szeretett volna kommunikálni ezzel a csupa szív – csupa mosoly kislánnyal. Időt, energiát nem sajnálva kézzel-lábbal tudták csak megoldani, de a forgatás pörgésében erre mindig tudtak szánni pár percet.

Lia mesélte nekem még a forgatás előtt, hogy egy siket férfival csináltak előadást évekkel ezelőtt, akiről kiderült, hogy ha megműtenék, valószínűleg hallana. Többen igyekeztek a műtét mellett érvelni neki, az egyik fő érv pedig az volt, hogy; „De hát nem hallhatod a zenét!”. Mire jött a válasz; „Ti meg nem halljátok a csendet!”.

 

/A ’Becsületes megtaláló’ c. kisfilmet Erdélyi Dániel rendezte/

Szerző: Mertz Hanna Míra