Főoldal
Megosztás 464808ee3dc5c9144adfd0111172449a
Kritikán aluli

2017-11-10 14:34:00

A Magyar Labdarúgó válogatott harmadik helyen zárt a 2018-as világbajnoki selejtezősorozat végén, ami azt jelenti, hogy a válogatott nem lesz ott az oroszországi világbajnokságon. A harmadik hely önmagában nem lenne probléma, tekintve, hogy előttünk Svájc, és az EB győztes Portugália végzett, és mindkét ország válogatottja klasszisokkal jobb. Itt a probléma a szerzett pontok számában, a pályán nyújtott teljesítményben és fejlődés totális hiányában keresendő. Nem is olyan régen még az Európa Bajnokság mámorában úsztak a játékosok, és a szurkolók, azonban, mint a reményünk a világbajnokságra, úgy az „éjjel is véget ért”.

De minek (vagy kinek) köszönhető ez a csúfos eredmény? Nézzük először a számokat. Már az első meccsen elvesztettünk két pontot azzal, hogy Feröer-szigeteket nem sikerült idegenben legyőznünk, amiből gyakorlatilag a futballhoz akár csak egy kicsit is konyítók már leszűrték, ezzel a meccsel gyakorlatilag elvesztettük a továbbjutási esélyünket.

Mondhatja a kedves olvasó, hogy egy mérkőzés után nem szabad ilyen következtetéseket levonni, hiszen az csak az első meccs volt, azonban nem szabad elfelejteni azt, mekkora tétje volt már abban az időben annak a mérkőzésnek.

Csak akkor lett volna bármi esélyünk a továbbjutásra, ha az összes „kötelező” meccset megnyerjük, és Portugáliát illetve Svájcot is meg tudjuk szorongatni, és pontot, esetleg pontokat szerezni ellenük. Hiszen azt előre tudni lehetett, hogy ez a két válogatott le fogja darálni az összes csapatot, és egyedüli „tétmeccset” csak egymás ellen fognak játszani, ami így visszatekintve meg is valósult. Az, hogy miért nem győztünk Feröer-szigetek ellen, fogható az időjárásra, vagy a műfűre, de érdekes módon ez se a portugálokat se a svájciakat nem zavarta a három pont megszerzésében.

Lehet itt az 50 ezer fős mini államot viccesen bálnavadászoknak nevezni, és kinevetni, de ezek a bálnavadászok, akiknek a többsége csak fél-profi, és a labdarúgás mellett van rendes munkájuk is, gyakorlatilag lefociztak minket anno a pályáról, és csak egy kapufának köszönhetjük, hogy nem történt meg az, ami később megtörtént Andorra ellen. Ez után következett az a Svájc elleni hazai mérkőzés, ahol, ha nyerünk, talán, és tényleg csak talán visszatérhetett volna az esély a továbbjutásra.

Természetesen kikaptunk. Viszont ez volt az egyetlen mérkőzés, ahol láttam a szikrát, az esélyt arra, hogy a válogatottunk felvegye a kesztyűt a jóval erősebb Svájccal. Kikaptunk ugyan, de ezen a mérkőzésen a srácok tényleg kitettek magukért, és az 1 pontot legalább megérdemelték volna. De hát nem nyertünk, és ezzel aztán tényleg eldőlt, hogy a második hely is csak egy álom marad számunkra, igaz itt még volt esélyünk, ha jól számolgattunk, de hiába vagyunk 10 millió matekzseni országa, senki nem gondolhatta komolyan, hogy itt terem még babér számunkra. Idegenben legyőztük Lettországot 2-0-ra, majd itthon Andorrát 4-0-ra, de ez csak a kedélyek ideiglenes lecsillapítására volt elég, mondván, „hoztuk a kötelezőt”. Ami a következő „rangadó” volt, az a Portugálok elleni idegenbeli mérkőzés.

A tavalyi EB csoportkörben elért 3-3-as eredmény után bizakodva vártuk a mérkőzést, hátha ismét tudunk borsot törni Cristiano Ronaldoék orra alá. Hát nem sikerült, finoman szólva sem. Kiábrándító 3-0-ás vereséget szenvedtünk Lisszabonban, ami megmutatta a VALÓDI különbséget a két ország válogatottja között. Ezzel még messzebb került tőlünk a világbajnokság. Ami ez után jött, arra viszont senki sem számított. 2017.június 9. Andorra.

Nagy mellénnyel mentünk a mini államba, mondván legalább hozzuk a kötelezőt, abba nem köthet bele senki, a szurkolókat, akik kilátogattak, majd gólzáporral fogjuk elkápráztatni – gondolhatták aranylábú futballistáink. Nos, ez nemcsak hogy egyáltalán nem valósult meg, hanem valami olyasmi történt, amire még a történelem során nem volt példa. Andorra legyőzött minket 1-0-ra. Nyugodtan nevezhetjük ezt a magyar labdarúgás mélypontjának. Szánalmas.

A szurkolók olyan szinten kiakadtak, hogy a mérkőzés után levettették a mezt a játékosokról – teljesen jogosan. Itt már matematikailag sem volt esélyünk kijutni a világbajnokságra, de ez csak egy mellékes dolog volt, amit már mindenki tudott. A fő probléma az, hogy azok a játékosok, akik Andorra ellen pályára léptek, szégyen hoztak a válogatottra, a magyar emberekre, és a címeres mezre. Kínában egy ilyenért börtönbüntetés jár, vagy pedig a bányába küldik őket dolgozni – mint ahogy az történt is jó pár éve a gyalázatos szereplésük miatt.

Ott egyedül a kapus volt az, akinek nem kellett börtönbe vonulnia, mert ő kitett magáért, és hozta azt, amit elvártak tőle. De térjünk vissza a magyar valóságba. Augusztusban egy a kutyát sem érdeklő meccsen ugyan itthon is legyőztük a lett válogatottat, de ez csak a sebek nyalogatására lehetet elég. Ezek után jött ismét a Cristiano Ronaldo vezette portugál válogatott, akik ellen már csak becsületből is illett volna mindent beleadni.

Jelentem nyomokban sikerült. Ez a mérkőzés leginkább a svájciak elleni hazai mérkőzésre hasonlított, bár gólban annyi nem volt, de a küzdőszellem érződött a srácokon. Ugyan kikaptunk 1-0-ra, de így ki lehet kapni az aktuális Európa-bajnoktól. És milyen a magyar ember, különösen a szurkoló, hát csak ennyire van szükségünk, egy apró kis reménysugárra, hogy talán észhez térnek a fiaink, és még ha ki is kapunk talán büszkék lehetünk rájuk. Ennyi kellett ahhoz, hogy ismét valami kis reménykedés, valami kis bizakodás, valami kis szeretet induljon meg a válogatottunk felé tőlünk, szurkolóktól.

Erre jött Svájc ismét, és újra bebizonyosodott, hogy focizni nem tudunk, küzdeni is csak ritkán, mert az nem elég hogy a játékosaink középszerűek, – elnézést, még a közepes szintet sem érők – tehetségtelenek, de mindenek előtt lélektelenek. Mindig, amikor van lehetőségük a játékosainknak, képesek megmutatni, hogy tudják ők még rontani a magyar futball helyzetét. Izland válogatottja középszerű, rájuk mondhatom azt, mert valóban nem túl tehetséges, de küzdeni akaró játékosokból állnak, akiknek jó pár játékosuk nem is profi, de mégis kijutottak a világbajnokságra, míg az olajban úszkáló Dzsudzsák Balázs és az általa vezetett aranylábú válogatottunk maximum a FIFA-ban juthat ki egy világeseményre.

5-2-re kikaptunk Svájc ellen egyébként, és hiába volt két gól is a kapusunk Gulácsi Péter hibája, közel sem miatta ment el a meccs, vagy a válogatott kijutása, ez ennél sokkal összetettebb probléma, ő csak egy apró fogaskerék egy olyan hazaáruló szervezetben, amit egy olyan ember irányít, aki inkább a bankszférában, mintsem a labdarúgásban bír megfelelő kompetenciával. És elérkeztünk az utolsó meccshez, itthon Feröer-szigetek ellen. Az idegenbeli döntetlen után, a vendégek bizakodóan voltak, míg a szövetségi kapitányunk, Bernd Storck óvatosságra intette játékosainkat, mondván veszélyes lehet ez a Feröeri válogatott. VESZÉLYES?

Herr Storck, önnek is lehet ismerősen cseng a Puskás Ferenc név. Na, ő tudja mit mondott volna a társainak, Feröer, vagy akár Portugália ellen? Nagyjából annyit kérdezett volna a többiektől, hogy ezeknek most hatot vagy nyolcat rúgjunk? Ez a baj Herr Storck. De erről nem csak ön tehet, ez a magyar labdarúgás módszeres, szervezett kivégzése, aminek köszönhetően eljutottunk oda, hogy vigyáznunk kell hazai pályán, nehogy szégyenben maradjunk egy 50 ezres mini állam ellen. Szánalmas. Erről a meccsről sem tudok sok jót mondani, sőt inkább semennyit, talán csak azt, hogy a Grupama Aréna székei egész kényelmesek.

Feröer egy szóval lefocizott minket a pályáról. A 40. percig kellett várni az első kapura lövésünkre, de azt is csak azért nevezhetjük annak, hogy a statisztikák kicsit kedvezőbb képet mutassanak csapatunk szörnyű teljesítményéről. Szólt Herr Storck számára az „Auf Wiedersehen”, szólt a „Dárdai Pali” a „k***va gyenge” és a percekig tartó füttykoncert már csak a hab volt a tortán. Nagy nehezen a 81. percben a csereként beálló Böde Dániel betuszkolta a labdát az ellenfél kapujába, aminek köszönhetően olyan ovációban részesült a csapatunk, mintha, a vb-re lőtt volna ki minket a madocsai parasztgyerek.

De ez sem mentette meg a csapatot, attól, ami a meccs után rájuk várt. Bár megnyertünk a mérkőzést, de ez mellékes, mivel a csapat teljesítménye ismét harmatgyenge volt. Az utolsó fordulóban, ahol legalább egy szép játékot elvártunk volna, még ezt az örömöt sem kaphattuk meg. Így olyan lett ez a meccs is, mint az egész selejtezősorozat, felejthető. A csapatot kifütyülte a közönség majd lezavarta a pályáról. Most a mezlevétel elmaradt, köszönhetően a nagy nehezen kiszenvedett győzelemnek.

Hogy mi lesz a válogatott sorsa az a jövő kérdése, és jelenleg még a jótékony homály fedi, de egy biztos, itt a baj mélyen gyökerezik, mert hiába szép a fa – lásd a stadionok – de attól még belülről rohad. A jelenlegi játékosaink fizikálisan is és mentálisan is az európai színvonal legalján szerepelnek. Az utánpótlásunk romokban hever köszönhetően a haveroknak, hogy meg van adva felülről, hogy ki fiának kell játszania, ki az, aki fizetett, kinek az apja volt híres labdarugó, és ezért ő vele jóba kell lenni, hát had játsszon a fia. Ezt el kell felejteni egy életre.

Amire szükségünk van a következő húsz évben az nem más, mint az utánpótlás gyökeres megreformálása, az edzőképzés versenyképessé tétele, mert nem igaz, hogy egy külföldi „szakember” kell ahhoz, hogy a magyarokat vezesse, és ezek mellett, rengeteg idő. Talán ha ezek bekövetkeznek, húsz év múlva lesz egy olyan válogatottunk, akik fizikailag, mentálisan és technikailag fejlettek lesznek, akik felkeltik a külföldi klubok figyelmét, esetleg ha itthon maradnak, emelik a magyar labdarugó bajnokság színvonalát. Lesz esetleg egy olyan edzőnk, akit megfelelően kiképeztek, külföldön is elismerik, és a szurkolók szemében is mindig hiteles marad. De addig nem marad más, mint az örök reménykedés, egy-egy kevésbé kínos meccs után, majd a zuhanás, lehetőleg az előző állapotnál még mélyebbre, mert mint azt tudjuk, mindig képesek vagyunk magunkat felülmúlni, főleg a negatív tartományba. Ami Magyarországon folyik, jelenleg labdarúgás címszó alatt, arra sajnos nem lehet mást mondani, mint hogy kritikán aluli.

Szerző: Junák Imre