Főoldal
Megosztás A3296574d9141191fc41c9f02fea9017
Elitképzéstől a tömegoktatásig

2017-05-16 19:00:00

Az első egyetemek még az elitképzést szolgálták, manapság viszont már tényként kezeljük, hogy a felsőoktatás átalakult tömegoktatássá. Sokszor emlegetik a felsőfokú képzést mint „tömeggyártás”, ahonnan a diákok futószalagon kerülnek ki diplomával a kezükben. A rendszer átalakulása nem csak a diákokat, hanem a tanárokat is egyfajta paradigmaváltásra kényszerítette. A témáról Radetzky András tanár urat kérdeztem.

 

 

(Forrás: Google)

 

 

Amikor Ön járt egyetemre, milyen volt a felsőoktatás minősége? Ez mennyiben változott azóta?

Talán azt mondanám, hogy más volt. Nem merném azt mondani, hogy jobb volt, azt sem, hogy rosszabb. Kiváltképp, hogy akkor hallgatóként vettem részt a felsőoktatásban nem pedig tanárként, és ez két jelentősen eltérő szerep. 

De azt érzékelem, hogy más volt, mint most. 

Az első egyetemre 1992-ben kezdtem járni, akkor az én évfolyamom volt az első, amelyik Magyarországon kreditrendszerben tanulhatott, ami azt jelentette, hogy magunk választhattuk ki, hogy milyen oktatónál és mikor vesszük fel azt a tárgyat, ami egyébként kötelező vagy ajánlott volt. Tehát mi magunk állítottuk össze a tanrendünket, ilyen módon ez abszolút egy merőben új dolog volt. Az is való igaz, hogy az elmúlt 10-15 évben a felsőoktatás mennyiségi értelemben is megváltozott. Általában azt szokták mondani, hogy a szakképzés rovására, nagyszámú fiatal fordult a főiskolák és egyetemek irányába, ez egyébként érződik a különböző szakmák vonatkozásában is. Vannak egész egyszerűen olyan hiányszakmák, ahol nem lehet jó szakembert találni, mert nincsen utánpótlás, mert tulajdonképpen a fiatalok nagy része egyetemen vagy főiskolán keresi a boldogulást, ugyanakkor azt is látni kell, hogy a világ valóban egy olyan irányba mozdult - ha csak a gazdaságot nézem - ahol egyre nagyobb arányban vannak jelen úgynevezett magas hozzáadott értékkel  bíró iparágak, ahol viszont valóban a szürkeállományra van szükség, tehát kreativitásra, gondolkodásra, fejlesztésre, mérnöki munkára és így tovább. Ezt pedig nyilvánvalóan az egyetemeken és a főiskolákon lehet megtanulni.

 

Milyen irányba tart Ön szerint ez a folyamat (tömegoktatás)?

Itt ketté választanám a kérdést. Egyrészt nyílván van egy globális tendencia, amit az előbb is mondtam, hogy a világ gazdasága abba az irányba mozdul, hogy egyre nagyobb arányban lesznek magas hozzá adott értékű termékek a világgazdaság piacán, egyre erősebb az automatizáció, tehát egyre kevesebb emberrel fogják tudni ugyanazokat a munkafolyamatokat megoldani. Egész egyszerűen lesznek olyan munkafolyamatok, amikhez nem is nagyon kell már ember. 

A másik dolog pedig, ami a globális trendeket illeti, hogy azok a hallgatók, akik ma elkezdenek egy felsőoktatási képzést és beülnek az óráinkra, azok statisztikai értelemben tíz éven belül, egy olyan munkakörben fognak dolgozni, ami ma még nem létezik. Egészen elképesztő gyorsaságban változik a gazdaság, és ezt nyilvánvalóan egy jó minőségű képzési rendszernek le kell követni. 

De ugye azt mondtam, hogy két felé szedném a választ, eddig arról beszéltem, milyenek a globális trendek és tendenciák, ehhez képest Magyarországon picit eltérő a helyzet, ugyanis éppen most vezeti be az oktatáspolitika a duális képzést, amelynek pontosan az a lényege, hogy a felsőoktatási képzésben vagy annak a struktúráján belül, komoly gyakorlati helyeken, gazdasági szereplőkkel együtt tudjanak diplomát kapni a hallgatók. A mi képzésünkön már nagyon régóta így van, tehát vélhetően azt gondolom, hogy a Pázmánynak a kommunikációs diplomája pont ezért lett annyira értékes amennyire értékes lett, mert ez a képzés hosszú évek óta arról szól, hogy nagyon erős intézményen kívüli és intézményen belüli gyakorlati struktúrája van. Nem csak itt házon belül lehet megfelelő és jó minőségű infrastruktúrával a kommunikációs szakmának a legfontosabb irányzatait elsajátítani a hallgatóknak, hanem az intézményen kívül is nagyon jelentős óraszámú gyakorlatot kell végezniük. Lényegében ez a duális képzés más szakokon, aminek - még egyszer mondom - az a lényege, hogy az egyetemi logika mellett a hallgatók abszolút a piacról, a valóságból gyakorlatot tudjanak találni, olyan képzési helyeken, amelyekkel együtt dolgozik vagy együtt működik az egyetem.

 

Felmerül-e ma még az oktatók között, hogy a kialakult helyzet hiányosságaival foglalkozni kellene?

Az lenne a baj, ha ez nem lenne beszédtéma. Természetesen, ez mindig téma kell, hogy legyen, nem lehet hátradőlni és akkor azt mondani, hogy „na most rendben van öt évig és akkor nem kell hozzányúlni”. Szinte évről évre mindig változtatunk a képzés tematikáján, frissítjük. Az elmúlt hetekben iszonyú gőzerővel zajlott  a mesterképzésünknek az átalakítása. Próbáltuk a környezeti visszajelzéseket a kis csápjainkkal érzékelni. Meglehetősen elmélet központú a képzés, próbáltuk ezt egy picit gyakorlatiasabbá tenni, változtattunk rajta, behoztunk új, olyan elemeket a képzésbe, amelyek korábban nem voltak benne, mert úgy gondoljuk, hogy változott a világ. Például szervezetfejlesztési szempontokat építettünk be a mesterképzésbe, mert ettől azt reméljük, hogy ez vonzóbb lesz a hallgatóknak, mert hogy vonzóbb lesz a munnkaerőpiacnak is az olyan mesterszakos kommunikációs diploma, ami például szervezetfejlesztési kérdésekkel is foglalkozik. Ezt úgy nevezem, hogy alkalmazkodó készség, aminek benne kell lenni, kiváltképp egy egyetemi rendszerben a tanároknak és az egyetemi szakemberek gondolkodásában és a véleményében.

 

Mennyiben tudja ma a tömegoktatásban egy egyetemi oktató kiszűrni, hogy melyik az a diák, aki rendelkezik olyan tehetséggel, amelyre érdemes odafigyelni?

 

Ki kell tudni szűrni, ez a tanárnak a talpraesettségén és az elhivatottságán is múlik. Én azt látom a saját tapasztalataimból, hogy ötven fős évfolyamok vannak, tehát mondjuk egyszerre van akár összesen 150-200 hallgató is, a levelezősöket és mindenkit ideértve. Ez egy elég nagy szám ahhoz, hogy ha nem figyelünk oda, akkor el-el sikkadnak tehetségek. Azt gondolom, hogy eddig sikeres voltam én is talán - remélem - , meg a kollegáim is abban, hogy az igazi tehetségeket, megpróbáltuk kiemelni, végigkísérni, segíteni őket. Az a szent meggyőződésem, hogy a tehetség az egy adomány, amit valakitől kapunk, de ebben a szakmában, önmagában egészen biztosan nem lesz elég - szerintem egyébként más szakmákban sem elegendő -  ahhoz, hogy valaki hosszútávon boldoguljon, ha nincs mögötte kellő szorgalom, kitartás, szakmai alázat és még sok minden mást sorolhatnék. Ezeknek párosulnia kell a tehetséggel, a készségekkel. Ha van egy ilyen szerencsés együttállása a csillagoknak, akkor bizony abból nagyon jó dolgok kisülhetnek és én nagyon büszke vagyok arra, hogy rengeteg tanítványom van különböző rádiókban, televíziókban, még írott sajtóban is. Nagyon sok hallgatót sikerült az elmúlt években igazi rádiókhoz, televíziókhoz, szerkesztőségekbe irányítanom, ahol gyönyörűen megállták a helyüket és nagyon-nagyon büszke vagyok rájuk. Remélem, hogy ez a jövőben is így lesz, ebben nem látok semmi problémát. Figyelni kell a tanároknak.

 

Ön hogyan veszi észre, ha egy hallgató tehetséges és érdemes rá odafigyelni?

Én két szakirányon tanítok, az újságírás szakirányon másfajta figyelem van és másban manifesztálódik ez a dolog, pr szakirányon megint másban. Mondjuk én azért általában meg szoktam hallani, ha valakinek jó, szép beszélőkéje van, jó orgánuma van, esetleg nagyon jól tud ilyen interjúhelyzetekben vagy tömegkommunikációs szituációkban mozogni, megvan a megfelelő magabiztossága, ilyenekre kell gondolni. A pr-es számára vagy a pr-es gondolkodásban pedig másfajta idézőjelbe vett tehetség vagy készségek kellenek, de ott is a kreativitás például hihetetlenül fontos, a nyíltság. Az, hogy valaki stratégiai gondolkodással rendelkezik, az egy pr-esnek elképesztően nagy adomány, ha átlát dolgokat, képes proaktív módón például 2-3 lépéssel előre gondolkodni és átlátni bizonyos feladatokat és ennek megfelelően szervezi a saját életét is, és gondolkodását. Tehát megvannak azért azok a pontok, amiket ilyen kiemelten figyelünk és ha látunk valakit, akkor próbáljuk őt segíteni vagy éppen próbáljuk őt itt tartani. Sokszor volt olyan az én gyakorlatomban is, hogy tehetséges hallgatók valamiért mégis más utat kerestek. Nyílván ez az ő útjuk, erőszakkal nem tudjuk őket itt tartani, de hát olyan is van, hogy bizony valakit arra rá kell beszélni, hogy „fiam vagy lányom vagy hölgyem te ehhez tehetséges vagy és szerintem ezzel neked érdemes lenne foglalkozni”. A döntés viszont nem a miénk.

 

A diákok oldaláról is fontos kérdés, hogy ők maguk, hogyan tudnak egy ilyen futószalag-rendszerben kitűnni a társaik közül? Ön szerint hogyan?

Ma egészen biztos, hogy egy hallgatónak más helyzetben kell helytállni, mint nekem kellett a 90-es évek közepén. Azt gondolom, hogy ez egy verseny, ami zajlik a hallgatók között, de nem is szűkíteném erre le, mert tulajdonképpen az egész életünk egy versengés. Jó értelembe vett versengés, hiszen a verseny, az egymással vagy másokkal folytatott tisztes küzdelem az a mi teljesítményünket is növeli. Motivál minket, arra késztet, hogy jobbak legyünk, szebbek legyünk, okosabbak legyünk. Erről szól az evolúció, valószínűleg az ember nem tartana itt, ha ez a fajta kompetitív logika vagy gondolkodás nem volna meg az életünkben. Az egy más kérdés, hogy az embert nem csak a kompetició hanem a kooperáció és az együttműködés is jellemzi, ráadásul belénk van kódolva csomó szociális érzékenység is. Én azt gondolom, hogy egy egészséges verseny egyáltalán nem árt a hallgatóknak. Ma azt látom, hogy abszolút versenyelőnynek számít a tehetség mellett a kitartás, a szorgalom, a motiváció. Ezek olyan előnyök, amelyekkel az ember megteheti azt, hogy azt a pici lépést, amivel mondjuk előbbre juthat a társainál, hamarabb juthat jobb állásokhoz és így tovább. Én ezekt látom fontosnak. 

 

A most felsőoktatásba bekerülők motivációja gyengébb, hiszen a tömegoktatás egyfajta minőségvesztéssel is jár. Hogyan lehet ilyen körülmények között mégis motiválni a hallgatókat?

Azért ezt nem tartom ennyire egyértelműnek és ennyire evidensnek. Szerintem lehet nagy számú hallgatót és jó minőségben oktatni. A kettő között nem látok ok okozati összefüggést. Biztos van olyan hely, ahol a létszámok emelkedése minőségromláshoz vezet, de én ezt nem tartom szükségszerűnek. 

A hallgatókat nagyon sok mindennel lehet motiválni, nyílván a tanár személyisége már eleve sok mindent meg fog határozni atekintetben, hogy valaki, hogy áll ahhoz a tárgyhoz vagy ahhoz a témához, amiről az előadás szól. Nem vagyunk egyformák, sem az előadási stílusunk, a felkészültségünk nyílván megvan azért mindenkinek, de mindenkinek más a stílusa, más a karaktere, tehát maga az előadásnak a mikéntje szerintem egy motivációs tényező lehet, aztán nyílván egy csomó olyan szempont van az oktatás tekintetében mondjuk, hogy egy tanár például pontos-e, vagy hogyan kér számon, következetes vagy nem következetes, vagy, hogy egyáltalán mennyire tudja testközelbe hozni azt amiről beszél, hogy az a dolog csak lóg a levegőben és valamiről beszél, amiről fogalma sincs a hallgatónak, vagy esetleg azt megtudja világítani valami gyakorlati példával esetleg tud néha hozzá storyt rakni, ami földhözragadtabbá vagy kézzelfoghatóbbá teszi a hallgatók számára. De az sem jó, ha a kilencven percet valaki végig sztorizgatja, mert akkor egyetlen értelmes dolgot sem mond. Nehéz ilyen egyensúlyt találni. Én azt hiszem, hogy azért a mi szakmánkban nem olyan nehéz motiválni, mert a mi szakmánk alapvetően a kreativitásról szól, a kreatív dolgokkal pedig meglehetősen könnyen lehet motivációs helyzeteket előidézni.

 

Az egyetem foglalkozik-e ezzel a problémával, vagy elfogadta mint felsőoktatás velejárója?

A Pázmány egy óriási nagy intézmény, egy nagy egyetem. Szerintem nem szabad, hogy  kérdésként fogalmazódjon meg az, hogy a tömegoktatás az mindenképpen rosszabb minőségű. Szerintem a Pázmány egy nagyon-nagyon jó egyetem, nagyon komoly akadémiai munka folyik. Gondolja meg hány ezer hallgató van a jogi karon, információtechnológiai karon, mi vagyunk a bölcsész kar, a legnagyobb kar. Ez tulajdonképpen nem változtat azon, hogy nagy nevű intézmény vagyunk, óriási szervezet vagyunk és egy ilyen óriási szervezetnek persze kell ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia. Azt gondolom, hogy a Pázmányt nem véletlenül sorolják a kiemelt kategóriájú egyetemek közé. Nálunk a legmagasabb a minősített oktatóknak a száma, azért ez sem egy elhanyagolható szempont, tehát ezt is látni kell. Az egyetem folyamatosan próbálja a minőséget megtartani.

 

Ön szerint felszínessé válik-e a hallgatók tudása ebben a rendszerben az elitoktatáshoz hasonlítva, vagy ez ma már csak egy népszerű vád a tömegoktatás ellen?

Én nem hiszem, hogy felszínesebbé válik. A tömegoktatás nem jelenti számomra azt, hogy rossz oktatás. Ez nem egy minőségi kategória, a tömegoktatás egy kvantitatív kategória.

Szerző: Ifju Edit