Főoldal
Megosztás 0fa3d6bf565b489b48addeda2b50e9fd
„Elméletben nehéz színházat csinálni” – interjú Gulyás Ádámmal és Inoka Péterrel

2017-03-17 11:22:00

Ahogyan belelátni sem egyszerű. Ebben próbál most segítséget nyújtani a Karinthy Színházon belül működő KoMod Színház társulatának két tehetséges, feltörekvő tagja.

Mikor döntöttetek úgy, hogy a színészi hivatást választjátok?

Inoka Péter: — Nagyjából 18 éves koromban vált nyilvánvalóvá, hogy ez nem csak egy hóbort.
Gulyás Ádám: — Én 9 éves voltam, mikor megnéztem a Dühöngő ifjúságot Kaszás Attila főszereplésével.

Ezután elkezdtétek kitanulni a mesterségét? Lehetséges ez egyáltalán?

I.P.: — Középiskola után elkezdtem tanulni is, amikor felvettek a Nemes Nagy Ágnes Humán-szakközépiskola Színész II. képzésére. Pár évvel később pedig elvégeztem az Anger Zsolt által vezetett Anger Management filmszínész kurzust. De hozzá kell tennem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ez is olyan szakma, ahol leginkább gyakorlatban tanul az ember. Elméletben nagyon nehéz színházat csinálni.
G.Á.: — Igen, tanultam is.

Nem egyszerű, de mégis ezen az úton indultatok el. Mi volt a motiváció? Az, ami minden más színész esetében?

I.P.: — Ez mindenki számára más és más. Vannak nagyobb halmazok, mint az önismeret, a tanítás, a gondolkodtatás és természetesen az alkotásvágy, amelyek számomra is nagy jelentőséggel bírnak, de nem tartom őket egyetemeseknek. Mindenkit más cél vezérel.
G.Á.: — Szerintem viszont alapvetően azok.

Voltak olyan tényezők, amelyek megkérdőjelezték ezt a célkitűzéseteket, olyanok, amik megrendíthetnek egy színészt a hitükben?

G.Á.: — A sikertelenség és a tehetségtelenség érzete.
I.P.: — …például, mikor azt érzem, hogy bármennyire is próbálkozom, mégsem kellek. A színészet borzasztóan nehéz hivatás, hiszen rengetegen választják ezt a szakmát, de munkalehetőség kevés van.

Konkrét történés is hatott rátok ilyen negatívan?

G.Á.: — Megesett már, persze.

I.P.: — Főként az első évek keresgélésekor. Játszottam több társulatban is, de egyiknél sem éreztem azt, hogy ez számomra az ideális hely. Megterhelő időszak volt, úgy éreztem, hogy ez lehet, mégsem az én világom.

De mindemellett nyilván a pozitív oldal sem áll üresen. Mi mondatja egy színésszel: ez kell nekem?

I.P.: — Nekem a legnagyobb pluszt egy nagyon jó próbafolyamat adja. Minden egyes alkalom, amikor eltelik, majd bemutatjuk a darabot, úgy érzem, hogy a közönség visz haza valamit a látottakból.
G.Á.: — Ez a legfontosabb, ez a tudat, hogy adunk valami pluszt az embereknek, amivel szoros kapcsolatban áll az önmegvalósítás és az alkotószellem is.

Összeegyezethető a színpadi lét, a „mások bőrébe bújás” a magánélettel?

I.P.: — Erről igen eltérőek a vélemények. Az enyém az, hogy természetesen. A színészet is egy munka, ugyanúgy, mint a mosogatófiú pozíció; egész éjjel mosogat, otthon meg már nincs kedve.
G.Á.: — Szerintem sem lehetetlen, bár tagadhatatlan, hogy néha nehéz.

Tehát el lehet vonatkoztatni tőle, de mégis mennyire? Milyen ez az élet?

I.P.: — Anyagi szempontból független szférában szerintem nagyon labilis. A kőszínházakban talán egy kicsit jobb a helyzet. Alapvetően viszont sajnos azt kell, hogy mondjam, nem egyszerű mindig fent lenni és a tűz közelében lenni. Nehéz.
G.Á.: — De azért nagyon szép, tartalmas, mozgalmas.

Gondoltatok már rá, hogy elegetek van ebből?

I.P.: — Igen.
G.Á.: Persze vannak jobb és rosszabb napok, de soha nem tudnám feladni.

Valamilyen csalódás sugallta ezt?

I.P.: — Csalódás még nem ért, de néha úgy érzem, ez csak egy szélmalomharc, amit a fennmaradásért vívunk.
G.Á.: — Amihez elég egy rossz próba, egy rosszul sikerült előadás is.

Valami mégiscsak ki tud rántani ebből a hangulatból. Egy siker, vagy valami, amire igazán büszke lehetsz?

G.Á.: — Az eddigi legnagyobb sikeremnek a most bemutatott Macbethet tartom.
I.P.: Nekem, amikor 2015-ben a KoMod társulattal a Karinthy Színházban bemutatott DeGeneráció című előadásunkkal megnyertük a legjobb előadásért járó díjat és a közönségdíjat az OFF Fesztiválon. De volt szerencsém együtt dolgozni egy, a munkámmal nagyon elégedett, külföldi rendezővel is. Ez elég jó érzés.DeGeneráció előadás

Örömöt tehát ad, de egzisztenciát is?

I.P.: — Sajnos nem. Nagyon más egy kis társulattal dolgozni, mint egy nagyszínházban. Az ilyen kis színházaknál sokszor nincs is külön kellékes vagy asszisztens. Ugyan sok minden a színészekre hárul, de bízom benne, hogy mindenki ezen, ennek eléréséért dolgozik.
G.Á.: — Nem. Nincs benne pénz, de sokkal inkább emberközpontú és melyebb.

Ezek szerint mással is foglalkoztok?

I.P.: — Igen. Vendéglátással, kollégák vagyunk.

Melyikre érdemes alapozni?

I.P.: — Anyagilag a vendéglátás éri meg jobban, de az nem kimondottan nyugdíjas szakma. Szeretném hinni, hogy van jövőm a színházban.
G.Á.: — Valóban a vendéglátásban van a biztos pénz, az örömöm viszont a színházban.

Hol szeretnétek látni magatokat 1, 5 vagy akár 10 év múlva?

G.Á.: — Sikeres színészként.
I.P.: — Azt tudom, hogy 5 év múlva már csak színjátszással akarok foglalkozni, de addig egy kemény út vezet.

Amely út vége lehetséges, hogy külföldre vezet?

I.P.: — Volt már egy be nem fejezett külföldi tervem, viszont egyelőre csak hazai közegben gondolkodom.
G.Á.: — Én itthon, ide köt az anyanyelvem

Összességében mi a véleményed a magyar színházi viszonyokról?

G.Á.: — Változó. Sajnos nagyon belterjes, nem elsősorban a tehetség dönti el, hogy lesz-e belőled valaki. Fontos a kapcsolati tőke, mert, ha az nincs te sem vagy.

Szerző: Gyenes Dániel